Írta: Szemlélek - 2025.02.24.

„Isten dicsőségére és az áhított béke reményében vállaltam ezt a beszélgetést” – kezdte az interjút Majnek Antal nyugalmazott kárpátaljai püspök, aki öt falut és tömérdek karitatív feladatot lát el. Ukrajna lerohanásának harmadik évfordulóján a harctéren, illetve a szívekben zajló háborúról és békéről beszélgetett vele Békési Erika.

– Mennyiben más ma a szentmise, mint három évvel ezelőtt?

– A mise ugyanaz, csak a hívek hiányoznak: félig megüresedett a templom… Nem lehet megszokni, hogy 16 év fölött nincs fiú, férfi, csak az idősek. Évtizedek óta az elszakadás fájdalmát éljük meg, és a háborúval ez egyre fokozódik. A folyamatos búcsúzás, elválás nagyon nehezen érint engem és az itthon maradottakat is. Nézem a fotókat az öt-tíz évvel ezelőtti eseményekről: a ministránsokból egy sincs már velünk, pedig nemrég még az oltár körül is gyerekek lógtak, alig lehetett lépni tőlük… Érthető, hogy a fiúk szülei félnek a besorozástól, így biztonságos helyre küldik a gyermeküket. Bár egyelőre csak 25 éves kortól sorozható be egy férfi, önkénteseket már 18 évesen fölvesznek, hatalmas fizetést ígérve nekik.

– Mi a helyzet az iskolákban?

– Iskolákat kell bezárni, ami pedig megmaradt, az vegetál. Az intézmények tanulói létszámát a cigányoknak is köszönhetjük, akiknek, hála Istennek, van jövőképük, mert sorra születnek a gyerekeik. Más kérdés, hogy ők nem túl gyakran járnak el az iskolába…

Viszont a magyaroknál és az ukránoknál tragikusan kevés a gyerek,

és ha a házaspárok nem fogadják el a következő gyermeket, az Úristen sem tud jövőt tervezni nekünk.

– A három év alatt mennyiben változott az emberek hite?

– A zsúfolt templomokat nézve régen látszatra nagy volt a buzgóság. Sokan voltak a hívek és lelkesek, én mégis azt mondom, hogy az itt maradottak hite edzettebb, mélyebb, csöndes, békés, szeretetteljes. Egymásra figyelő és egymással törődő hit ez, mert együtt élünk át minden bajt. Imádkozunk azokért, akik bajba kerülnek, de konkrét segítséggel is jelen vagyunk. Nemrég beteg lett egy asszony, akinek csak Kijevben menthették meg az életét. Itt nincs biztosítás, és rengeteg pénzt kérnek a kórházakban, forintban milliókról beszélünk. Megható volt látni az összefogást, pláne úgy, hogy ez az asszony nem is a mi egyházunkhoz tartozott.

– Ön mennyire van jelen a karitatív munkákban?

– Amikor több mint 35 éve ferences szerzetesként idejöttem, nagy szegénység volt Kárpátalján, és üresek voltak a boltok. Mindig teli autóval jöttem vissza Magyarországról, a barátok ruhát, élelmiszert, szent könyveket küldtek. Szegény vámosok fogták a fejüket, mit csináljanak velem – imádkozom is értük, mert mindig átengedtek. Mulatságos eset volt, amikor az egyik zsák alján képes bibliák lapultak, melyeket akkoriban tilos volt behozni. A ravasz vámos persze épp abba a zsákba nyúlt bele, ahol a törölközők alatt ezek voltak. Nézte, nézte a könyveket, aztán megkérdezte:

„Kaphatok egyet a gyerekeimnek?”

Azóta is segítek, ahol tudok. A nyugdíj például olyan alacsony, hogy lehetetlen megélni belőle. Az idősek 25 ezer forintnak megfelelő összeget kapnak havonta, így ha a Magyarországra szakadt gyerekek nem segítik az idős szülőket, a Szent Antal-perselyből próbálunk pótolni.

– Egészen új lelkipásztori feladatokkal kell szembesülni…

– A hívek között nincs félelem, csodálatos megtapasztalni, milyen nagy ereje van a hitnek. De hatalmas lelki sérüléseket kell gyógyítanunk most és majd a háború végeztével is. Sokan emlegetik, hogy a háborút tízszeresen meg kell bosszulni. Nyílt titok, hogy egyre több helyen fölfegyverzik a lakosságot. Ha az indulatokat nem gyógyítják, a rendőrség sem tud úrrá lenni a burjánzó feszültségeken. A papoknak az eddiginél is hangosabban kell arról beszélniük, hogy Isten a megbékítés, a megbékülés Istene, nem a bosszúé. A megbocsátást először a szívünkben kell gyakorolni, majd a családunkban, a tágabb környezetünkben és az egész országban.

– Márpedig megbocsátani nem könnyű, pláne ekkora fájdalmakat…

– Nehéz hallgatni azokat, akik megfordítják az igazságot,

akik Putyint jónak látják, és nem hisznek az ukránoknak,

illetve nekünk, akik a tényeket látjuk, halljuk a szemtanúktól. Az ellenség a földdel egyenlővé teszi azokat a falvakat, ahol az orosz katonák orosz nyelvű testvérei élnek. Sírnak ott az öregek, és nem értik, miért bombázzák az embereket, akik eddig jó kapcsolatban voltak egymással. Azt kérdezik: ki uszította össze az embereket? Miért kell utálni a szomszédot? Ki húz ebből véres hasznot? És kinek áll érdekében, hogy Ukrajna férfilakossága meghaljon?

– „Hogy engedheti ezt Isten?” – Mit lehet erre a kérdésre válaszolni?

– Ez ősidők óta tipikus kérdés. Nagyon kell vigyázni a válasszal, az ember ne próbáljon rögtön magyarázatot adni, először inkább hallgasson, meghallgasson, és még mindig csak hallgasson. A fundamentum az, hogy a Gondviselő Atya ránk bízta a Földet. Isten csak jót teremtett, ő nem tud nem szeretni, tehát semmilyen bajt ne fogjunk rá. Miért ölte meg Káin Ábelt? Miért ölik egymást azóta is a testvérnépek? Miért engedtek a gyűlölködés szellemeinek Ruandában, Jugoszláviában, és most itt, nálunk is? A gyűlölet mellé már csak egy gyufaszál kell, és valamilyen ürüggyel elindul a háború. Biztos vagyok benne, hogy addig nem lehet béke, amíg az emberek nem akarják.

Úgy látszik, ehhez jobban össze kell törni,

még több véráldozat, szenvedő anyuka, özvegy feleség, gyászoló szülő kell. De tudom, hogy növekszik a békét akarók száma, és remélem, hogy ez megtérésre fog vezetni sokakat. Ha majd megértik, hogy nem a fegyverekben vagy a politikusokban kell bízni, hanem egyedül az Istenben, akkor tud Ő segíteni nekünk – ezt mondja a 2Krón 20 is.

– Hogy viselik a férfiak a helyzetet?

– Nem lehet általánosságban beszélni, mindenkinek nehéz. Sokan már a háború előtt külföldön dolgoztak, ők nemigen jöttek haza, és három éve nem tudnak hazalátogatni. Mások a háború első napjaiban elhagyták Ukrajnát. Az itt maradottak egy részét behívták, másik részük – akik a háború elején elmulasztották a regisztrációt – otthon van. Ők a saját lakásukba bezárva élnek, furcsa házi őrizetben. Sokuk három éve nem lépett ki az utcára, mert könnyen lehet, hogy

amint kilépnek, ott terem egy mikrobusz, ami minden kérdés nélkül elkapja és viszi őket.

Akár a hatvan évhez közel állókat is. A bujkálók elfogásáért az elfogónak jutalom jár, emellett az elfogottnak tetemes büntetést is fizetnie kell. A nagyvárosokban – az óriási választékkal rendelkező nagyáruházakban – sok gazdag férfi jár-kel békésen. Ők vajon hogyan élhetnek szabadon? Erre sokféle válasz van, és furcsa érzések születnek az emberben… Iszonyú igazságtalanság van a Földön: egyes férfiak luxusautókban ülnek, a kórházak pedig tele vannak sebesült katonákkal. Egyre erősebben kell imádkoznunk: „Jöjjön el, Istenem, a te királyságod!”

– Könnyebb út a menekülőké?

– Hogy mi a könnyebb út, senki nem tudja. Sokszor fölteszik nekem a kérdést, melyik a keresztényibb viselkedés: parancsra bevonulni, fegyvert fogni és védeni a hazát, vagy biztonságos helyen meghúzódni, dolgozni és várni a háború végét. Nem szeretnék az éppen aktuális érzelmeim szerint válaszolni, bár abban biztos vagyok, hogy nekünk, keresztényeknek más háborút kell vívni, más fegyverekkel – a teljes győzelemért! Ebben nagy példaképeim Toursi Szent Márton, Assisi Szent Ferenc és Mahatma Gandhi. Egyik oldalt sem akarom megítélni, ezt a kérdést átadom az Úristennek, aki látja a szíveket. Mindenki gondolja át a helyzetét, imádkozza meg, hallgasson a szívére, a lelkiismeretére, a család jó tanácsadóira. Kimenekülni sem veszélytelen, hiszen

olyan erős kerítés és határvédelem, mint amilyen ma van, még a Szovjetunió legnehezebb napjaiban sem létezett.

Persze ismert a lefizetéses módszer, de mi a garancia arra, hogy a sok tízezer dolláros díj lerovása után a menekülő átjut a határon? A munkával kint rekedt férjek itt maradt családjainak sem könnyű. A látogatni induló asszonyok sokszor alig férnek föl a vonatra, az autókkal meg előfordul, hogy nyolc órát kell állni a magyar határon. Nem az ukrán, hanem a túloldalon… Hogy miért van ez, senki sem tudja. Annyiszor jeleztük már a hatóságoknak, de hétvégenként, amikor egyébként is olyan drága a családdal tölthető idő, fájdalmas a határon vesztegelni a látszólag semmiért.

– A háborúban az emberek folyamatosan híreket olvasnak?

– Sajnos igen. Ha valaki elkezd panaszkodni, hogy rosszul alszik vagy lelki problémái vannak, az első kérdésem mindig az, hogy mennyit hallgatja és olvassa a híreket… Érdemes ezt minimálisra csökkenteni, és nem csupán a hírekre koncentrálni. Én csak a szalagcímeket olvasom, ritkán megyek bele a részletekbe, úgyis hallom a hívektől a többit. Az én feladatom az, hogy a megbújó kis virágokat és azok illatát fölfedezzem ebben a fagyos, rideg, hideg világban, és megmutassam másoknak. Észre kell vennünk, hogy kisüt a nap, melenget, és vannak már rügyek, lesznek hajtások. Aki tud erre figyelni, az előre megtapasztalja Isten országának győzelmét.

– Mennyire nehezek a mindennapok?

– A falvakban egyre több helyen visszatértek a fatüzelésű kályhákra. Boldogok, akik nem dobták ki a cserépkályhákat vagy a konyhai kis kályhákat – utóbbiakat sokan a kert sarkából, több évtized után vitték vissza a házba.

Most éppen van áram, de a három év alatt sokszor nem volt, néha öt-hat órán keresztül sem.

Hála a magyar segítőinknek is, kaptunk akkumulátorokat és invertereket, így a közel hatvan intézményünk – gyermek- és idősotthonok, plébániák – áramellátását kimaradás esetén is biztosítani tudjuk. Karitászcsoportunk pár hónapja P. Kati nővér vezetésével a front közelében bajbajutottak után kutatott. Az egyik helyen azt a jelzést kapták, hogy a faluban felesleges tovább keresni, már mindenki elment. A csoport mégis továbbment, és találtak egy istállót, amelyből fény szűrődött ki: egy sérült bácsi Zsiguli-akkumulátor segítségével, apró lámpával világított. Ő ott, az istállóban várta a halált. Hála Istennek, a halál helyett az élet jött, mert megsegítették a mieink. Egyébként, mint mindenhez, az áramnélküliséghez is hozzá lehet szokni: az ember előre megfőz, kimos, aztán jöhet a sötét, ami számomra például a több imádság lehetősége.

– Ön mit él meg a mindennapokban a háborúból?

– Végtelen szomorú az üres utcákat látni! Nincsenek emberek, még fiatalok sem, pedig régen tele volt a falu sétáló fiatalokkal. Az autók sofőrjei mind nők, nyugdíjasok vagy dúsgazdag férfiak. És nem lehet úgy közlekedni, hogy az ember ne találkozzon ellenőrző posztokkal. A katonák az összes autót megállítják és átvizsgálják.

Ha tízszer megyek arra egy nap, akkor tízszer kell megállni és kinyitni a csomagtartót,

hogy nem viszek-e a határon átszökni próbálkozókat. Régebben előfordult, hogy méltatlankodtam, de megbántam, mert a következő átvizsgáláskor már az iratokat is elkérték… Elhatároztam, hogy inkább őrzöm a békét: próbálom a rosszat a szeretettel legyőzni magamban és bennük is. Jó látni, hogy a mosoly még náluk is mosolyt fakaszt! Hiszem, hogy békésen és örömmel a jót visszük győzelemre mindenhol. Bárcsak így volna a háborúban is! Hiszem, hogy a Föld nem az erőszakosoké, hanem a szelídeké lesz, csak a Szeretet Istene győzhet.

– Mi a helyzet a menekültekkel? Sokan vannak most Kárpátalján?

– A háború elején rengetegen jöttek, de aki tehette, továbbment Nyugatabbra, vagy visszatért az otthonába. Sokan viszont itt maradtak, több tízezerrel nőtt a lélekszám. Nagy az érdeklődés Kárpátalja iránt, gombamódra épülnek a sokemeletes háztömbök. A lakásokat a Kijevből, Harkivból és Lembergből érkezett ukránok és oroszok vásárolják meg. Kérdés, hogy állandó otthonnak, vagy csak átmeneti lakásnak… Kárpátalján az őslakos magyarok, szlovákok és németek száma minimálisra csökkent, bár senki sem tudja, hányan vagyunk, mert akik kimentek, papíron még itt vannak.

Hogy hányan jönnek vissza, azt csak a Jóisten tudja.

A kisemberek szintjén nincs – és sosem volt – ellenségeskedés, de szomorúan tapasztaljuk, hogy a menekültek a magyarokról olyan sok rosszat hallottak a médiából, hogy félnek tőlünk. Aztán kellemes meglepetés éri a vendégeket, mert a kárpátaljai nép évszázadok óta befogadó, békülékeny, vendégszerető.

– Ön 1989 óta Kárpátalján szolgál, pedig eredetileg csak két-három évre ment ki. Miért van még mindig ott?

– Ez a kérdés bennem is többször felmerül, amikor rosszul vagyok, márpedig ez mostanában gyakran előfordul. A püspökségről is azért kellett lemondanom, mert mindenféle bajok jöttek. Az egyik szememre trombózist kaptam és félig megvakultam, de örülök, hogy a másikkal még látok. De rendetlenkedik a vérnyomás, a gyomor, van érszűkület, fejzúgás, és sorolhatnám még… De csodálatos az Úristen, mert ha békét akarok Vele, magammal és másokkal, akkor hihetetlen erőt ad felállni, elkezdeni és elesés után újra felállni. És ezekben az újra nekilendülésekben annyi szeretetet kapok! Megtapasztaltam, hogy a szolgálat a legjobb befektetés: az ember odaadja a szeretetét, a képességeit, talentumait, és többszörösen visszakapja őket. Mert Jézus komolyan gondolta, hogy amiről érette lemondunk, azt százszorosan visszakapjuk.

A 35 év alatt meghaltak a szüleim, csak az öcsémhez tudok hazamenni,

de a ferences testvérek ott vannak a világban mindenhol, és olyan szeretettel fogadnak, hogy bárhova mennék, otthonra találnék. De egyelőre itt érzem otthon magam, az itteni papokkal, hívekkel. Az Úristen kezében vagyunk, amíg bírok, maradok.

– Mi, Magyarországon élő magyarok hogyan tudunk a legjobban segíteni?

– A legpraktikusabb segítség a pénzügyi támogatás, mert azt mindig arra fordítjuk, amire épp szükség van. A segélyszervezeteink számlája most biztonságból Magyarországon van: Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány, Kárpátalja Hitéletéért Alapítvány, Kárpátaljai Családokért Egyesület. Az ide utalt pénzek garantáltan eljutnak hozzánk. Hála Istennek, az adományok folyamatosan érkeznek, ezt hálás szívvel köszönjük!

– „Istenem, kérlek, legyen vége a háborúnak!” – Három év vérontás után van-e értelme a kérő imáknak?

– Ez klasszikus kérdés. Az Úristen edzi, erősíti a hitemet. A kérő imám akkor erősödik, ha krízist tapasztalok magamban, magam körül. Biztos vagyok benne, hogy az Úristen nézi a szíveket, és „közvélemény-kutatást” végez. A kérő ima egy szavazat is lehet, egy igen Istenre, a tőle kapható békére, egészségre, gyógyulásra, vigasztalásra. A kérő ima egy nagy igen: „Hiszek benned, Istenem, tőled várom a gondoskodást, és előre hálát adok azért, amit kapok. Ami jót kérek, azt te adtad a szívemre, a nyelvemre, és tudom, neked számít, hogy én is ezt akarom.”

 

 Forrás:  SZEMLÉLEK