Kezdőlap Bemutatkozás Híreink 1% Hogyan segíthet? Rendkívüli gyűjtések Elérhetőség

      A Ferences Misszió

Rövid története

      A Kárpátaljai Ferences
       Misszió Alapítvány

Története Támogatottjai Tisztségviselői Működési elve Gazdálkodása Alapdokumentumai Közhasznú jelentések Kuratóriumi ülések





Egyszerűen csak tettem, amit kellett...

2014. november

Simon Mária

Tizenötödik alkalommal ítéli oda a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a szolgáló szeretet erényének elismerésére alapított Szent Erzsébet rózsája díjat. Simon Sándorné Dancs Máriával, a Ferences Világi Rend tagjával, a díj idei kitüntetettjével beszélgettünk.

- Milyen érzésekkel fogadta, hogy idén Önt illeti ez a megtisztelő kitüntetés?

- Leginkább azt éreztem: "Miért éppen én... ?" Nagyon sok embert ismerek, aki sokkal többet tesz nálam. Én beleütköztem a feladatokba: egyszerűen csak tettem, amit kellett. Amikor jött egy feladat, akkor vállaltam, csináltam. Foglalkozásom szerint matematika-fizika szakos tanár vagyok, a kilencvenes évek elejétől pedig hitoktatóként is dolgoztam. Az életem nagy részét a tanári pálya foglalta el, de ott is mindig figyeltem arra, aki jobban rászorult a segítségre. Már 77 éves vagyok, életkorom és egészségi állapotom miatt nagyon sokat nem tudok vállalni. Öt gyermekem, tizenhárom unokám van, és két dédunokám, januárban születik a harmadik.

- Mikor került kapcsolatba a Ferences Világi Renddel? Milyen feladatokat vállalt a harmadrend tagjaként?

- A rendnek már 1951 óta tagja vagyok, de negyven éven keresztül nem lehetett gyakorolni a közösségi életet. Az orsolyiták budapesti iskolájában tanultam (a mai Szent Angéla Általános Iskola és Gimnázium). Az államosítás után a nővérek nem taníthattak ugyan, de megmaradt velük a kapcsolatom, és az egyikük a ferencesekhez irányított, elkezdtem énekelni a Kapisztrán kórusban. Egy ferences atya, Király Anaklét lett a lelkivezetőm, aki akkor a harmadrend lelki igazgatója is volt. Tizenhárom évesen beöltöztem, tizennégy évesen fogadalmat tettem: a rendet azonban éppen e két, számomra fontos alkalom között tiltották be. A fogadalomról már nem készült írásos dokumentum. Amikor 1989-ben újraindulhatott a világi rend, a legifjabbak közé tartoztam, mert az utolsók között tettem fogadalmat. Voltak néhányan még fiatalabbak, akik illegálisan, gyóntatószékben tettek fogadalmat. 1989-ben belekerültem a világi rend vérkeringésébe, a vezetőségbe is. A Margit körúti közösségbe mentem vissza. Itt kerültem közelebbi kapcsolatba a rászorulókkal. Elkezdtek szállingózni hozzánk a hajléktalanok, adtunk nekik zsíros kenyeret, meleg teát, ruhát.

- Hogyan segítették a hajléktalanokat? Mire volt leginkább szükségük?

- Más volt, mint az utcán találkozni: sokat beszélgettünk, nagyon érdekes életutakat láttunk. Különféle helyekről jöttek, a sírásótól az egyetemi tanárig sokféle ember volt közöttük. Különfélék voltak abban is, hogy az egyikük mindenét megosztotta a többiekkel, a másik pedig kiváltságos bánásmódot igényelt. Szép volt látni, ahogyan lassan a kiváltságos fajta is átalakult, elkezdett adni másoknak, nem csak követelőzni. Nem csak ételre és ruhára volt szükségük: köztünk mindig a beszélgetésen volt a hangsúly. Volt, akiből ömlött a szó, mások alig-alig beszéltek. Volt, hogy az egyikük kukázott egy bibliát, és felolvasott belőle, a másik verseskötetet hozott, abból olvasott. Mi magunk is a velük való kapcsolat során jöttünk rá, mennyire különféle a sorsuk, és arra is, milyen apróságokon múlik, hogyan alakul az ember élete. A legtöbben úgy kerültek utcára, hogy elváltak, és a másik félnél maradt a lakás, vagy eleve állami gondozásban nőttek fel, és nem tudták felépíteni az életüket.

- Részt vett a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány munkájában. Miből állt ez a tevékenység?

- A ferences misszió keretében 1989-ben hárman mentek ki Kárpátaljára. 1991-ben a világi rend egyik tagja létrehozott egy alapítványt a munkájuk segítésére. 1993-ban megkértek engem is, hogy segítsek az alapítvány működtetésében. Akkoriban Kárpátalján nagy szegénység volt, a boltok szinte üresek voltak, sok helyen nem volt villany. Gyógyszerre, ruhára is nagy szükség volt. Ez volt a hőskor az alapítvány életében, állandóan jöttek a kérések, kellett vetőmag, kapálógép. Szabályosan koldultunk: gyógyszergyáraktól, cipőgyáraktól, különféle vállalatoktól. Napról napra kellett a segítség, és napról napra elő kellett teremteni a szükséges pénzt is. Vittünk ki hittankönyveket, énekeskönyveket a templomokba. Amikor a két nagy árvíz volt Kárpátalján, akkor sok mindenben tudtunk segíteni. Óvodák fenntartási költségeihez is hozzájárulunk, illetve eseti segítséget adunk a rászorulóknak.

- Befogadta az otthonába is azokat, akiknek erre volt szükségük.

- A kilencvenes évek elején Böjte Csaba testvér legelső ifjúsági táborában nagyon sok emberrel megismerkedtem, és felajánlottam, hogy ha valaki Budapestre jön, megszállhat nálunk. Nem volt ez olyan nagy dolog, hiszen ha mi mentünk Erdélybe, minket is szívesen láttak. Voltak, akik aztán évekig visszajártak, amikor Magyarországon volt dolguk, néhány napig nálunk laktak. Egy erdélyi egyetemista fiú jó néhány évig lakott nálunk, aztán egy művészettörténész is jött két évre.

A környezetünkben voltak, akik csodálkoztak ezen, de nekem és a férjemnek is természetes volt. Ha van helyünk, miért ne fogadjuk be azt, aki rászorul? Sokan nem értik, hogy lehet idegen embereket befogadni. De úgy nem érdemes élni, hogy bizalmatlanok vagyunk. Ráadásul a férjem mindenben támogatott, ő is szerette, hogy vendégek laknak nálunk: sőt, kettőnk közül ő barátkozósabb fajta.

- Van olyan történet, amely különösen kedves a családja számára?

- Három évvel ezelőtt Kárpátalján egy öt hónapos terhes anyukáról kiderült, hogy méhnyakrákja van. Munkácson laktak: azonnal megkapta a beutalót az abortuszra. A szülők ezt nem akarták, és a rokonság elkezdett érdeklődni Magyarországon, hátha itt vállalják az orvosok a műtétet és a baba megmentését. A gyermek végül 790 grammal született meg, az anyukát rögtön megműtötték. Nem javasolták, hogy a koraszülöttet hazavigyék Munkácsra, ahol nem kapott volna megfelelő ellátást. Szállásra volt szükségük, hozzánk kerültek. Nagyon izgalmas időszak volt, én is nagyon élveztem, hogy van egy kisbabánk. A férjem is örült neki és a gyerekeink is - akik már rég nem itthon laknak, saját családjuk van - szeretettel fogadták. A kisbaba megmozgatta körülöttünk az embereket: hoztak mindent, babakádat, kiságyat, ruhákat... A plébániaközösségben volt gyerekorvos, a világi rendben találtunk nefrológust, pillanatok alatt minden összeállt. Sok baja volt a kis koraszülöttnek, sokat dolgoztak érte az orvosok, de hála Istennek, egészséges gyerek lett és az anyuka is meggyógyult.

Fotó: Balázs Péter
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír



Ossza meg a cikket ismerőseivel a Facebook-on!



[vissza]



hun

eng








Jónás testvér
vasárnapi gondolatai

      Hogyan pályázhat?

Pályázati útmutató Elszámolási útmutató

      Érdekességek

Dolgozatok Linkek Multimédia

















KFMA © 2009